Harmadik fejezet Alaszka felett helyreállt az összeköttetés a CUP-pal. -- "Transzaero", kezdjük. -- Rendben, Föld. -- Minden rendben? Elfordítottam a tekintetemet a reptiloidról, mielőtt válaszoltam volna: -- Igen. Valószínüleg így válik az ember árulóvá. Hogy hisz az Idegennek. Teljesen mindegy, hogy egy külföldi egyenruhát viselő embernek, vagy egy beszélő gyíknak. Semmi félelem vagy önzés -- csak jószándék. Egyébként úgysincs a számlálónak semmi esélye. Fogalma sincs az űrkikötő biztonsági rendszeréről... igazság szerint én is meglehetősen rosszul ismerem. De abban egészen biztos vagyok, hogy az ellenőrzőpontokat lehetetlen megkerülni. A sikló párszor megrándult átfordulás közben. A Föld a lábam alá került. A "Spirál" fúvókákkal előre repült a fékezőimpulzushoz készülve. -- Első! -- mondta a diszpécser. Az üléshez szorultam, ahogy életre kelt a hajtómű. Hét másodpercig dolgozott, majd szünet. Amíg a számítógép az új pályát számolta, a számlálóra néztem. Beszélgetnünk most már nem szabadott -- már "kiigazította" a feketedoboz feljegyzéseit, pontosan úgy, ahogy elképzeltem. Rátéve a mancsát a pultra... Továbbra is ugyanebben a pózban ült, vékony szálakkal odakötve a dzsamper tokjához. Igen, a dinamikus manőverek -- nem egészen ugyanaz, mint az Idegenek gravitációs sugarán a start vagy a világegyetem fonákján keresztüli ugrás. A túlterhelések elkerülhetetlenek. -- "Transzaero", ismétlünk. -- jelentette be a diszpécser. Csak nekem tűnt úgy, vagy tényleg megváltozott a hangja? -- Pálya rendben, Makszim? -- Kicsit eltér a szokásostól... -- Nyilvánvalóan hezitált. Még volt idő visszaállni stabil keringésre. -- Korrigálunk. Második impulzus kilenc másodperc múlva. Időtartama: háromegész-tizenötszázad ... A számláló rámnézett. És lassan, gondosan kacsintott a szürke szemhéjával. Szóval ő csinálja... A törzs remeg, a hajtómű zúg. Majd csend. -- Makszim... -- Igyekeztem nyugodtan beszélni. -- Az én műszereim szerint az impulzus háromegész-négytized másodperc. Számításnak megfelelő momentummal. A diszpécser vagy öt másodpercig hallgatott. -- "Transzaero", a mi adataink ugyanezek. Számolunk. -- A pályát kérem! -- Ne izgulj. A leszállófolyosó határain belül vagy. Ez is valami... Legalább nem égek el és nem pattanok vissza a légkörről. Kinyújtva a kezem enyhén oldalbalöktem a számlálót -- készüljön fel. Szükség lehet a képességeire. -- Pjotr! -- A diszpécser hirtelen a nevemen szólított. -- Normálisan lépsz be a légkörbe. Hangosan sóhajtottam. -- A siklási szakaszban lesznek problémáid. Te... túlrepülsz. A siklási szakasz... Írjanak csak az újságírók a büszkén vitorlázó űrsiklókról, amint teli rakodótérrel készülnek a leszálláshoz. A valóságban a sikló egy öntött vasaló eleganciájával "vitorlázik". Még egy utaszállító repülőgép is lezuhanásra van ítélve, ha leálltak a hajtóművei, pedig annak normális szárnyai vannak. Akkor mit csinálok én a kihajtható vezérsíkjaimmal, amik épphogy korrigálni képesek a repülést? Zuhanok. Nem repülünk, hanem ahogy egy rajzfilmben mondták: "szépen zuhanunk". Egyenesen az űrkikötő ideális, félméter vastag betonnal burkolt leszállópályáira. Zuhanunk, az orbitális sebességek kinetikáját repülésféleséggé változtatva. -- Mennyivel repülök túl? Ahogy megkérdeztem, a számítógép befejezte a kalkulációját. A diszpécser megerősítette: -- Úgy száz kilométerrel, Pjotr. Nyeltem egyet, s csak utána mondtam: -- Várom az utasításokat, Föld. -- Stabil keringéshez már nem térhetsz vissza. Őrizd meg a nyugalmadat, Pjotr. Vezetünk téged. -- Hova? Kínába pótalkatrésznek? -- Te... Blagovescsenszk körül szállsz le... -- Blagovescsenszk környékére *zuhanok*! Vagy a héten építettek oda egy új űrkikötőt? -- Pjotr, őrizd meg a nyugalmadat, keressük a lehetséges megoldásokat. -- Értem. Vártam. A leszállás megkezdődött. A Földhöz vezető útról már nem lehet visszafordulni -- a "Spirál" üzemanyagtartalékai igen korlátozottak. Minden, amit tehetek, apró pályamódosításokban merül ki. -- "Transzaero", átvesszük az irányítást. Kapaszkodj. Újra felzúgott egy rövid időre a hajtómű, felzabálva az utolsó impulzussal az üzemanyag maradékát. Ami megmaradt, abból jó, ha néhány légköri manőverre futja. -- Pjotr? A kijelzőt néztem. A feltételezett földetérés pontja elmozdult: Blagovescsenszktől Szvobodnij irányába.. de nem végig. -- Korrigáltuk a pályádat... -- És most mi lesz? Szünet. És a kíméletlen válasz: -- Csak nem gondoltad, hogy a városra szállsz le? -- Köszönom. -- suttogtam. -- Pjotr, indítjuk a helikoptereket. -- Köszönom. -- ismételtem. A sikló újra megrázkódott, ahogy az orrát menetirányba fordította. Erre a manőverre már nem is figyelmeztettek. -- Pjotr, kézi vezérléssel kell leszállítanod a siklót. Hallgass figyelmesen... -- a diszpécser hirtelen levegőt vett -- A leszállásod vonalában autópálya húzódik. Elnevettem magam. Mi mást tehettem? Húsztonnás madárkámmal szálljak le egy rosszul leaszfaltozott útra? -- Ez egy jó autópálya, Pjotr... Mintha nem ismerném az útjainkat. -- Más megoldás nincs, pilóta. Persze, hogy nincs. A "Spirálon" nincs vészkatapult. Minek túlterhelni a siklót, amikor tömegek vágynak a pilótaülésbe, és az Idegen világokról hozott szar minden kilója elképzelhetetlen pénzekbe kerül? Az űrsikló enyhén rázkódni kezdett -- a légkör első, egyelőre gyengéd érintése. -- Menjetek mind a pokolba! Tudatosan hajtották végre azt az utolsó, őrült pályakorrekciót, gyakorlatilag megfosztva engem a sikló irányításának lehetőségétől. Hogy a város biztonságban legyen. Hogy nekem ne legyen más választásom, mint a "csillagközi" hajóval egy repedezett úton landolni. -- Lezártuk az autópályát, fél óra múlva tiszta lesz. Milyen gondosan formálta az "autópálya" szót, ez az ismeretlen fazon a CUP-ból. Rögtön a nyílegyenes, csillogó nyugati autópályákra gondol az ember... -- Megszakad a kapcsolat. Kapaszkodj, Pjotr. Az űrsikló körül világítani kezdett az ionizált levegő. A hajó orra lassan emelkedett, a gép hasára terelve a plazma csapásainak nagyrészét. És mégis, az ablak szupererős, hőálló üvege előtt már tekeregtek a tüzes kígyók. -- Behajóztunk, barátocskám -- mondtam a számláló felé fordulva. Ez a sors. És talán neki van igaza. Kijavítja a hibáimat, jellemem gyengeségét. Nem engedi a Földre az ellenséget, amely telebeszélte a tapasztalatlan pilóta fejét... A számláló mosolygott. Mintha nem ilyesztené a köröskörül dühöngő tüzvihar, az elkerülhetetlen katasztrófa a leszálláskor, sem a leszállás programjában bekövetkezett egészen vad hibák... Hibák a programokban? -- Te féreg! -- üvöltöttem, kifelé tápászkodva az ülésből. -- Barom! Ez a legegyszerűbb módszer elkerülni az űrkikötő ellenőrzését: a területén kívül kell földet érni. Ha fel tudtam volna állni, puszta kezemmel alkatrészeire szedtem volna a számlálót. De a gyorsulás már teljes erővel szorított, megfeszítve az öveket. Ha nem vigyázok, nekinyom a törékeny pultnak. Na azt nem! Nem-nem. De mire számíthat Karel, a pikkelyes földkívüli? Az ütés a leszálláskor túl erős lesz... Bár honnan tudhatom, mekkora gyorsulást bír ki ez a test? Szakadozó tüzes ruhájában száguldott a "Spirál" a Föld felé. A számláló rámsandított. Neki jóval rosszabb -- a kényelmes ergonómikus ülés és széles övek helyett neki derékon átkötött acéldrót jutott... A kijelző villódzott -- figyelemfelkeltő narancssárga színben. A képernyőre néztem, s a pályaszámítás részeredményei felett lassan a következő sorok úsztak: "Minden jól van, Pjotr. Beszélj, de ne szólíts meg engem személyesen. Nem lesz időnk a felvételek újbóli megtisztítására." Akármilyen furcsa, engedelmeskedtem. -- A sikló nem tud leszállni az űrkikötőn kívül. "Te le tudsz." -- Nem, ez lehetetlen! "Jó pilóta vagy." -- Húsz tonna! Speciális leszállópályára van szükség! "Hallgass! Hallgass!" Elhallgattam. A sikló rázkódott, de nem túlságosan. Csak a megszokott. Az ablakokban tűz cikázott. Általában az ilyen percekben az ember aggódik -- a hőszigetelés megbízható, de már két űrsikló pusztult el leszálláskor. Átégett egy rész vagy levált a kerámiacsempe és betört a plazmasugár. De most sokkal reálisabb veszélynek néztem elébe. Az űrhajózás egész története során még soha sem kellett siklónak alkalmatlan pályára leszállnia. Csak speciális leszállópályák, a legjobb katonai repülőterek kifutópályái -- kényszerleszálláshoz, vagy a természet által simáragyalult kiszáradt sós tómeder. De nem autóút. Eszembe jutott egy régi vígjáték, még a szovjet időkből, ahol egy utasszállító repülő autópályára szállt le. Ezt a jelenetet is repülőtéren forgatták -- a közönséges útburkolat nem bírta volna ki. Amiben hamarosan magam is meggyőződök a gyakorlatban. Milyen furcsa minden, ami manapság a világban történik. A csillagközi repülés és az idegen civilizációk valósággá váltak. De semmi, semmi nem változott! Ugyanazok a repedezett autóutak, amiken "KaMaZ"-ok és "Zsiguli"-k másznak, ugyanazok a szappanoperák mennek a tévében, ugyanúgy szivárognak a csapok, és taknyosak tavasszal az orrok. A jövő megérintette a jelent, leereszkedően megveregette a vállát és lefeküdt pihenni. A Föld lakosságának ötöde a világűrre dolgozik: hajókat épít, üzemanyagot készít, nevetséges keringő erődöket konstruál, vagy a rakéták által megőrjített ökológiával próbál dűlőre jutni. Nekem pedig hőségtől felpuhult aszfaltra kell hamarosan landolnom. -- Isten veled! -- mondtam a számlálónak. Az meg hallgatott. Nem csak hangosan nem mondott semmit, de még a számítógéphez sem méltóztatott csatlakozni. Legyen. A tüzes vihar a sikló körül már lecsendesedett, és most a sztratoszférában száguldottunk huszonvalahány kilométer magasan, akár egy közönséges szuperszonikus repülőgép ... működésképtelen hajtóművel. Kikapcsoltam az automatikát és megmarkoltam a kormányt. Óvatosan megbillentettem a siklót -- egész jól engedelmeskedett. Ilyen sebesség mellett a vezérsíkokra áramló levegő nyomása kompenzálja a légkör ritkaságát. Ha a tartályokban a szokásos mennyiségű üzemanyagtartalék lett volna, megpróbáltam volna manőverezni es egy űrkikötőben leszállni. De a tartályok majdnem szárazak voltak. Tíz perc múlva elértük a felhőréteget és ebben a pillanatban helyreállt az összeköttetés. -- "Transzaero", válaszoljon! -- Vonalban vagyok. -- Harminchat-tizennyolcas fedélzet! Látjuk magát! -- Nagyon örülök. -- mondtam. -- Pjotr, a helikopterek a levegőben vannak, s a leszállásod pontjában az út le van tisztítva. Egészen pontosan az út irányában haladsz, nem rosszak az esélyeid. Nem próbáltam kideríteni ezeknek az esélyeknek a százalékos értékét. Nem ez a legjobb idő veszekedésre. -- Mit tanácsolnak, Föld? -- Pjotr, a vonalban Alekszandr Danyilov -- mondta a diszpécser. És itt a beszélgetésbe egy új hang lépett be. Kicsit ismerős számomra. Danyilovot, a "Transzaero" legjobb pilótáját vagy háromszor láttam. Most "Burán"-okkal repül, de "Spirál"-lal kezdte. -- Pjotr, részvétnyilvánításokra nincs idő. -- kezdte -- És igyekezni fogunk, hogy ne is legyen rájuk szükség. Öt perc múlva elszállsz az űrkikötő felett. Még kettő múlva, kábé öt kilométer magasan az út felett leszel. Legalább ő nem nevezte autópályának. -- Az út szar. -- közölte kíméletlenül Danyilov -- Vezettem már rajta. De az a szakasz, ahol nullára ereszkedsz, viszonylag rendben van... Ott gyakran utaznak kínai kereskedők úgyhogy legalább tisztességesen foltozzák. Az automatikára ne számíts. Milyen repülési tapasztalatod van? -- Kettő oktatóval, hét önállóan. Mind "Spirál"-on. -- nyeltem, és hozzátettem: -- Minden leszállás automatikus üzemmódban... -- Ezt tudom. Katonai gyakorlat? -- Kilenc repülés. -- Mivel repültél? -- Szuhojjal. Harminchetes. -- Az is jó. Jegyezd meg, a "Spirál" azért valamennyire irányítható kézzel. Nagyon lomhán reagál a kormánymozdulatokra leszálláskor, de minden lehetséges. Én kétszer száltam le kézi vezérléssel. -- Széles az út? -- kérdeztem. Danyilov kimért hangjától valahogy elmúlt a pánik. -- Öt méter. Lehetett volna rosszabb is. Ha pontosan szállsz le, akkor a kerekek nem érnek az útpatkára. Gurulj legalább száz métert, hogy leessen a sebesség. Akkor minden esélyed megvan életbenmaradni, amikor legurulsz az útburkolatról. -- Emberek vannak az úton? -- Már nincsenek. Tényleg megtisztították, ne aggódj. -- Szása... -- az izgalomtól elvesztettem minden tisztelettudásomat -- tényleg van esélyem? -- Nem sok, de van. Most helikopterben ülök... Igen, látlak! Nézz le ... a francba, neked nincs olyan kilátásod... Az ürkikötőt látod? Láttam. Elöl, és nagyon messze lent. Amikor Szvobodnijban szálltam le, akkor persze nem ilyen magasan repültem fölötte... -- Egyenesen mész. -- nyugtatott Danyilov. -- Fog még ez a "madárka" repülni. Kiadták neked az útvonal számításait? -- Igen. -- válaszoltam a kijelzőre nézve -- Két korrekció? -- Az első, hogy az út tengelyébe kerülj, a másik meg közvetlenül az érintés előtt. -- Csak az egyikre elég az üzemanyagom. Danyilov egy másodpercig hallgatott, majd így döntött: -- Az elsőt hajtsd végre, különben végképp elszállsz. Utána vitorlázni fogsz. -- Értettem. -- Kész, dolgozz! -- dobta oda Danyilov. -- Szél gyakorlatilag nincs, a látóviszonyok ideálisak. Én vonalban maradok, de nem zavarlak tovább. Mindenki hallgasson! Tekintetemmel elkísértem a jobboldalt elúszó űrkikötőt. Négy fő startállás a siklóknak, három kisebb a műholdaknak. Két gyönyörű, széles, kivállóan felszerelt leszállópálya. Egy helikopter kis foltocskája az égben. Gondolatban integettem Danyilovnak. A számláló hallgatott, csak mancsával kaparászta a dzsamper tokját. A zaj elvonta a figyelmemet. Dühösen a reptiloidra pillantottam, s az elhallgatott. Úgy látszik, megértette. A számítások az utolsó korrekcióhoz már a számítógépben voltak. Általában nem ajánlatos a főhajtóművet a légkörben használni. De nekem nincs vesztenivalóm. Megadtam a megerősítést a manőverhez, és nénány másodperc múlva a hajtómű automatikusan bekapcsolt. A légkörben valahogy erölködve, fuldokolva működött... vagy csak nekem tűnt úgy... Kétmásodperces implzus, s a sikló könnyedén rándult egyet, azt képzelve, hogy megtanult repülni. Aztán folytatta a zuhanást. Legalább tényleg az út felett haladtunk. Istenem! Csak nem megtanultak Oroszországban egyenes utat építeni, nem kikerülve minden buckát? Vagy ez még a cári időkből maradt? A magasság közben egy kilométer alá csökkent. Elöl, az útpatkán autók tűntek fel, mint megannyi kis doboz. Nocsak, tényleg lepucolták az utat... A sebesség most a legfőbb ellenségem. Háromszázegynéhány kilométer óránként -- semmiség a űrtechnika mércéjével mérve. De egy közönséges úton ez megengedhetetlenül sok. Megbillentettem a siklót, leellenőrizve, hogy hogyan engedelmeskedik a kormányzásnak. A gép meglepően jól válaszolt. A számítógép képernyőjén a sárga vonal -- az én pályám -- eltért a zöldtől. Visszavittem a "Spirál"-t az út tengelyére. Az eszeveszett remény, hogy mégiscsak sikerül leszállnom egy kicsit vesztett eszeveszettségéből. Az úthoz olyan jól vezettek ki, mintha már réges régóta dolgoztak volna ezen a manőveren. A számláló már megint kaparászott a tokon. De már nem volt idő ránézni. Az út száz méterrel volt alattunk, és a magasság rohamosan csökkent. Megpróbáltam kideríteni, hogy elég egyenesen haladok-e, de a számítógép már használhatatlan volt, a kilátás a "Spirál" kabinjából pedig sohasem tűnt ki szélességével. Az utolsó pillanatban mégis igazítottam a siklón egy kicsit jobbra. Abban a pillanatban, amikor a gép megdőlt, egyszerre két dolgot is észrevettem. Egyrészt, nem hagyott cserben az intuíció, valóban az árokbafordulást kockáztattam, ha nincs ez az utolsó manőver. A második hír már jóval rosszabb volt -- úgy félkilométerrel előttem az út éles kanyart vett, egy fákkal benőtt dombot megkerülve. És ennek tetejében még egy kocsi is jött velem szemben! Bár végülis a világon semmi különbség nem volt abban, hogy minek megyek neki. Hat másodperc, és ... A sikló megrázkódott, ahogy a futómű aszfaltot ért. És azonnal elkezdett kifarolni, mint egy autó a jégen, bal szárnnyal előre. Őrült rohamomban valahogy egyenesbe hoztam az űrrepülőt. Elöl pedig fordult éppen egy gépjármű -- egy hatalmas, ócska "Ikarusz". A sofőr, megpillantva a felé száguldó csillagjárót nem esett kétségbe, hanem valahogy lefékezett, és próbált megfordulni. Istenem! Tiszta rémálom! A sikló rázkódott, néha pattanva az úton, de egyelőre megúszta az árokbafordulást és a számos felpúposodás bármelyikén fenyegető fejreállást. Elöl pedig menekült végsőkig hajszolva a motort egy autóbusz. Mi a fenét művel?! Hiszen úgyis gyorsabb vagyok és utolérem! Ugrana kifelé és segítene az embereknek kiszállni... Nem, arra nincs idő... Vagy menne le az útról, hátha legalább valaki életbenmarad... Én próbáltam meg, tehát, lezavarni a "Spirál"-t az útról. A patkára, vagy neki a dombnak -- mindegy, csak nem bele az autóbuszba! A fejemben hirtelen felrémlett egy félig elfelejtett énekesnő áthatóan tragikus hangja: "S a város azt hitte, gyakorlat folyik..." De a sikló láthatóan nem osztotta készségemet az önfeláldozásra. Már nem pattogott, hanem gurult az úton, megbékélve az aszfalttal a kerekei alatt. Az Oroszországban gyártott csillagjárók a legstrapabíróbbak a világon! Az autóbusz viszont egész becsületes sebességre gyorsult, így a távolság olyan lassan csökkent, hogy sikerült leolvasnom a számát: "06-31", meglátnom a kipufogócsövet, amiből dőlt a sűrű, hollószínű füst, egy hozzákötött gyűrött vödröt, és a feliratot a buszon: "Ha nem biztos, ne előzz!" Nos, nem is előztünk, hanem belevágódtunk. Belémhasítottak az övek, a sikló rándult, majd elkezdett felágaskodni. A "Spirál" kerámiaburkolatú orra erősebbnek bizonyult az átrozsdásodott vasnál. A sikló a busz feléig hatolt, amíg a szárnyak fel nem tartóztatták tempós előrenyomulását. Pár másodpercig ebben a bizarr tandemben haladtunk, majd néhány betonakadályt félresöpörve az útból belekezdtünk a domb megmászásába. Valahol a tizedik fa környékén mind a busz, mind az űrrepülőgép beletörődött az akadályba és megállt. Itt akkorát rándult minden, hogy egy pillanatra kikapcsoltam. Amikor sikerült kinyitnom a szemem, meglepve tapasztaltam, hogy még élek. A "Spirál" orra meggyűrődött, a kabin harmonikaszerűen beráncosodott, de valahogy egyben maradt az összes abak és működött a világítás. A félredőlt dzsamperen a biztosítóhuzal kibogozásával bíbelődött a számláló. Hogy-hogy nem vágta félbe?... Megráztam a fejem, hogy a szemem elöl eltűnjön a vérszínű folt. Aztán minden elhűlt bennem. A vér nem a szememben volt. A "Spirál" összes ablakát véres cafatok borították. Istenem! Letéptem az öveket, kikászálódtam az ülésből és dűlöngélve bementem a zsilipbe. A számláló felágaskodva a dzsamper tokján a mancsával a kezemre csapot, mintha megprobálna megállitani, de most rá volt a legkevésbé gondom. A sikló néha megrezzent, minden bizonnyal csúszva lefelé a lejtőn. A zsilipbe vezető ajtó harmadik rántásra kinyílt, és egy pillanattal később már a vészkijárat kilincsét rángattam. A zsilipfedő nem azonnal engedett, de megbírkóztam vele -- a rémület erőt adott. A levegő hűvös volt és nedves, a forró burkolatról dőlt a gőz. Köröskörül egy kidöntött fenyő ágai meredeztek, s az elöl mozdulatlanná dermedt "Ikarusz"-ból égett szag terjengett. Kétméteres magasságból leugorva elcsúsztam a nedves füvön, majd dűlöngélve az "Ikarusz" felé indultam. Ennek is megmaradt néhány ablaka, s a repedések sűrü pókhálója mögött ugyanaz a vörösesbordó massza látszott. Talán nem gyerekek! A torkomban sűrű csomót éreztem. Reszkető kezekkel kinyitottam a pisztolytáskát. Főbelőni magamat, ahogy egy tiszthez illik... Nyikorogva kinyílt az autóbusz ajtaja, s kiesett belőle a földre egy borotválatlan, sovány férfi, tréningruhában. Megrázta a fejét, pillantásával felmérte az autóbuszt, majd engem. Feltápászkodott. A kezében villáskulccsal. -- Kicseszett űrhajós! -- üvöltötte. -- Repkedünk, mi?! Az anyátokat! -- Mennyi? -- csak erre a kérdésre futotta. A lábam nem tartott, Föld-anya húzott magához lefeküdni. -- Mennyi... ott? Az autóbusz összegyűrt utastere felé biccentettem, miközben minden igyekezetemmel próbáltam nem nézni az összemocskolt ablakokat. -- Tizennyolc! -- vonyította a vezető, és bennem minden megszakadt. Biztos, hogy gyerekek voltak... -- Tizennyolc láda, te szemét! Soha nem fizetem ki! Még mielőtt felfogtam volna a szavakat, és megértettem volna, hogy ládákban nem szállítanak embereket, a vezető a villáskulccsal majdnem odaért hozzám. -- Állj! -- kiáltottam, előrántva a pisztolyt. -- Oroszország Légierejének hadnagya, Pjotr Hrumov vagyok! Jogomban áll fegyvert használni! Ne közelítsen! A vezető kiejtette a kezéből a kulcsot, leült a lejtőre és felvonyított. Két kezével körbefogva a fejét hintázott. Valami eljutott hozzám a kínai alvállalkozókról, akik paradicsomot termesztenek, Habarovszk lakosairól, akik ezek nélkül a paradicsomok nélkül nem bírnak élni, a szerencsétlen "Ikarusz"-ról, amely etette-itatta a buszvezetőt, és most már csak az ócskavastelepre mehet. De valahogy nem volt erőm együttérezni. Paradicsom! Tizennyolc láda! Tőlem akár Kína egész ezévi termése! -- És mi az ördögért szállítottad a paradicsomot busszal? -- kérdeztem. -- Mi mással szállítsam? Nincs "KaMaZ"-om! -- Nyugodj már meg, kapsz kártérítést! A vezető hirtelen abbahagyta a vonyítást, és megemelte a fejét. Bizalmatlanul visszakérdezett: -- Biztos? -- Kifizetik! -- igértem az autóbuszhoz sétálva. Egészen borzalmasan nézett ki. Lehajoltam, felkapartam a fűről a vörös kását, s az arcomhoz emeltem kezdő vámpírnak érezve magam. Tényleg paradicsom... -- Szóval miattad zárták le az utat? -- kérdezte a buszvezető a hátam mögül. Nem fordultam hátra, csak bólintottam. -- Basszus... én meg azt hittem, hogy a vasúton felrobbantak a ciszternák... -- motyogta a buszos -- Örökké lezárják az egész területet, ahányszor felrobban a tüzelőtök... -- Miért, gyakran robban? -- érdeklődtem. -- Úgy kétszer évente... Világos. A hordozórakéták üzemanyaga erősen mérgező. Startok viszont gyakran vannak, a ciszternák régiek, képzett személyzetből örökös hiány van... Felsóhajtottam: -- Ha nem a te talyigád, végem lenne... A vezető az útra sandított, majd megvakarta az arcát. -- Az tuti, mentél mint a veszett... Kétszáz? -- A leszállósebesség három-ötven. A buszos csettintett egy párat a nyelvével, és a hangneme egészen megváltozott. Már nem magasan szálló űrhajós voltam, hanem majdnem kolléga. -- Hát, én száznál többel menni itt nem merek... A motorom teljesen ócska. Nálatok, persze... -- Itt elhallgatott, végigmustrálta a siklót, köpött egyet, majd motyogni kezdett: -- Igen, jól a fejembe szállt... Hogy hívnak, űrhajós? -- Mondtam már, Pjotr! -- Petya... Én meg -- Kolja! Gépiesen megszorítottam a felém nyújtott kezet. Most tökéletes fotót lehetett volna rólunk csinálni a Kommunista Párt agitációs plakátjához -- a nép és a hadsereg teljes egysége. Csak a siklót a ragadozó módjára az autóbuszba fúródott orrával ki kellene retusálni -- helytelen asszociációkat ébreszt. -- És honnan repültél? -- érdeklődött a buszsofőr. -- A Szíriusz-A-nyolcról. A Hixi bolygó. -- Ismerem! -- éledt fel Kolja. -- Láttam én a Szíriuszt! A fiam mutatta. Csillagásszakkörbe jár. Saját maga épitett teleszkópot. Olyan kicsit... Ő is űrhajós akar lenni. Odament szorosan a sikló mellé, és óvatosan megérintette, majd káromkodva visszarántotta a kezét. Persze, a kerámia még nem hült le, megvan vagy száz-kétszáz fok. -- Az annyát, de forró! -- vonyította Kolja. -- Mindjárt megsüti a maradék paradicsomomat! Segíts kirámolni! Szigorú képet vágva ránéztem a buszvezetőre. Kolja pedig legyintett: -- Á, mindegy. Mit nekem, mostmár... Hé, és nem sugárzik ez az izé? -- A hajó? Nem, ne félj. A sugárzási szint csak picit magasabb a háttérnél. Nem veszélyes. A buszvezető bólogatni kezdett: -- Igaz, mitől félnénk egy ilyen eset után... Számítsd úgy, Petya, hogy ma másodszor születtél! -- Aha. -- Ezt ... meg kell ünnepelni, nem? Úgy zavarba jöttem, hogy nem tudtam, mit válaszoljak. A sofőr, hallgatásomat a beleegyezés jelének véve, visszamászott a fülkébe és egy perc múlva előkerült egy üveg vodkával, egy pohárral és egy darab, "Irodalmi Újság"-ba csomagolt szalonnával. -- Csak aztán tanusítsd, légyszi, ha a közlekedésiek kijönnek, hogy józan voltam! -- kérte Kolja, miközben a füvön teregette szét az ujságot. -- Ezt csak most... Hogy a stessz elmúljon... Nekem hirtelen kétségeim támadtak, hogy valóban józan volt-e Kolja, s hogy miért ez a nagy sietség a vodkás üveggel, de hallgattam. Végülis az ő autóbusza mentette meg az életemet. Leültünk, Kolja a kezembe nyomta a poharat, töltött, s ebben a pillanatban meghallottam a helikopter ciripelését. -- Értem jöttek, -- közöltem, miközben feltápászkodtam. -- Na, mi lesz már! -- türelmetlenkedett Kolja -- Izé... Hozzak parit? Odarohant a buszhoz, es a kerekek között a szétnyomott masszából próbált kiválogatni egy egészbenmaradt paradicsomot. Ebben a pillanatban az út felett alacsonyan repülő helikopter látótávolságba került. Bármilyen furcsa, ez nem a mentőcsapat helikoptere volt: a nyitott ajtóból egy tévékamera lencséje kukucskált. A derekánál odaszíjazott operatőr mohón filmezte a közlekedési balesetet. -- Ezek a mi Habarovszki tévéseink... -- közölte Kolja, miközben nyújtotta felém a paradicsomot. -- Nesze, harapj hozzá valamit! Gépies mozdulattal meghúztam a vodkát, és beleharaptam a paradicsomba. Jó és finom zöldséget termesztettek a kínaiak, de a vodka úgy égette a torkomat, mint a kerozin. Kolja rögtön lazított és rámkacsintott. -- Most már nem kaphatnak el a közlekedésiek! -- közölte bizalmasan, -- Úgyhogy most már jöjjenek csak a tieitek és vigyenek el mindkettőnket! Én stresszes vagyok, pihenésre van szükségem! Az ám! -- Ne rezelj be, az ördögbe már, miféle közlekedésiek? Itt az állambiztonságiak fognak nyomozni. -- nyugtattam. A helikopter továbbra is az út felett körözött, meg sem próbálva segítséget ajánlani. Ittunk még egy-egy felest, mire megérkezett a mentőcsapat. Két könnyű helikopter narancssárga-fehér csíkokkal és egy terepszínű katonai Ka-72. A riporterek azonnal elhúztak, mintha attól tartottak volna, hogy kilőnek rájuk egy rakétát. A katonai helikopter elkezdett körözni a domb körül, az időközben földetért mentőkből pedig emberek rohantak felénk. Néhány orvos, két géppisztolyos és maga Danyilov ezredes. Felálltam, egy legyintéssel elintéztem az orvosokat és jelentettem: -- Jelentem: a kényszerleszállást sikeresen végrehajtottam. Áldozatok nincsenek, a rakomány ép. A hajó állapota kielégítő. Danyilov némán átölelt. Hatalmas, izmos szibériai volt, egy fejjel magasabb, mint én. -- Nagy voltál, Pjotr... -- dörmögte -- Nem leszálltál, te mocsok! Leszálltál, leszálltál! -- Hát ja... jól jött ez a busz... Danyilov az "Ikarusz"-ra sandított, elfintorodott, majd megismételte a kérdésemet: -- Mennyi... ott? -- Paradicsom volt benne, ezredes elvtárs. Áldozatok nincsenek. -- No, Petya... -- kezdte Danyilov bizalmatlanul szemlélve az ablakokat összemocskoló paradicsompürét. -- Lyukaszthatod a vállapokat... Továbbra is a vállam köré font kézzel megszorította a megilletődött sofőr kezét. Úgy látszik, a katonai egyenruha nagyobb hatással volt rá, mint az én űrruhám. -- Köszönom önnek. -- Á, semmiség... -- legyintett a vezető -- Látom, ott repül! Pont neki a dombnak! Hát, gondoltam, fenébe a paradicsommal, az ember drágább! Felvettem a fedélzetre... hmm... izé... Zavarodottan arrébbállt. Nem hiába, Kolja! -- Személyesen javaslom önt kitüntetésre -- ígérte Danyilov. -- A veszteségeit kompenzáljuk. A vezető kivirult, Danyilov pedig bólintott a türelmesen várakozo orvosoknak: -- Nincs önök számára munka! Hallották? Nincs! Ettől a hírtől persze nem szomorodtak el. Eközben az ezredes felkapta a földről az üveget, meghúzta, elfintorodott és elkezdett parancsokat osztogatni. Öt perc múlva a katonai helikopterből kiszállt még három katona, és mellette felállitottak egy katonai adó-vevőt. -- Szedd össze a cuccod. -- Danyilov legyintett. -- Á, hagyd a fenébe.. Semmi értelme itt pocsékolni az időt. Hazarepülünk. Bólintottam, a siklót figyelve. Miféle cuccaim vannak, tulajdonképpen? Néhány szuvenír, egy váltás alsónemű... A Számláló! Mintha gyomorszájon vágtak volna. Hirtelen leesett a tudatomról a fátyol. A Számláló! Várjunkcsak. Nekivágódunk a busznak, aztán a zsiliphez rohanok -- miközben a reptiloid a huzalt bogozza. Hol van? -- Alekszandr Olegovics... -- suttogtam. Danyilov összevonta a szemöldökét. -- Alekszandr Olegovics, ott... Danyilov elkapta a kezem, és szótlanul a siklóhoz vonszolt. A nyitott zsilip alatt már ott állt a géppisztolyos őr, de még senki nem járt bent. -- Miért nem eresztetted le a létrát? -- kérdezdte a zsilip magasságát méregetve. -- Siettem... -- suttogtam bűnbánóan. -- A sietség, Petya, tudod, mikor hasznos... na, tarts bakot! A géppisztolyos kíváncsi tekintetétől kísérve feljebb segítettem Danyilovot, aki két kézzel felhúzta magát, és eltűnt a zsilipben. Néhány pillanat múlva lassan ereszkedni kezdett a létra. -- Gyerünk... -- hallottam bentről. Danyilov nem hagyta el a zsilipet. Amikor felértem, kinyitotta a rakodótér fedelét és gondterhelten végigmustrálta a kortizon-kötegeket. -- Alekszandr Olegovics, el kell mondjam önnek... -- kezdtem félhangon. -- Semmit sem kell elmondanod, -- tájékoztatott Danyilov anélkül, hogy hátrafordult volna. -- Pjotr, minden pilóta visz csempészárut legalább egyszer. Mindent megértek. Szedd össze a holmidat, és megyünk. -- Dehát én egyáltalán nem erről beszélek! -- Gyorsan! -- mordult rám Danyilov. -- Én átnézem a rakományt. Te szedd össze a cuccot. Mint aki hipnózisban van, betántorogtam a pilótafülkébe. A műszerfal pislogó fényei. A dzsamper félrebillent cilinderje. Az ablakokon lecsorgó paradicsomlé nyoma. Nyitva álló szekrény, amelyből kiesett a zacskó a tiszta alsóneművel. Biztos ami biztos, benéztem a szekrény minden rekeszébe és a hűtőbe. Miért nem csodálkozom, hogy a számláló nincs sehol? Valóban, sokkot kaptam -- amikor nekimentem a busznak. Valóban, még rátettek egy lapáttal a sofőr első szavai. De hogyan lehet, hogy ilyen könnyen elfelejtkeztem -- totál elfelejtkeztem! -- a számlálóról? Eszembe jutott az utolsó pillanat, amikor láttam. A karmos mancs gyors érintése... Ugyanazé a mancsé, amely olyan könnyedséggel kitörölte a számítógép memóriáját. Az ember nem gép. De vajon a számláló számára is megvan ez a különbség? Rákényszerített, ha csak egy rövid időre is, hogy elfelejtkezzek a létezéséről! Aztán pedig, amíg én a sofőrrel vodkáztam kínai paradicsomot harapva az italhoz, -- elment! Természetesen tudtam, hogy mi a teendő. Mindent elmesélni Danyilovnak, hadd zárják le a területet. Hajtóvadászat... katonák, kutyák, helikopterek, mozgósított helyi lakosság. Megtalálni pikkelyes Karelt! No nem. Persze kissé naív vagyok, magam is tudom, de nem ennyire... Ki fog nekem hinni? A siklóban az Idegennek semmi nyoma nem maradt. Nálam ezzel szemben biztosan megtalálják az agyrázkódás és az idegi stressz minden tünetét. A látszat kedvéért egy kicsit átkutatják a környéket -- és nem találnak semmit. A számláló tényleg mindenre számított. Most lehet, hogy a talajba beásva lapul, vagy valami metamorfózissal felvette egy vaddisznó, egy fa vagy egy kő kinézetét... Vagy éppen száguld az út mentén háromszáz kilométer per órás sebsességgel. Mit tudunk az Idegenekről, s főleg az ilyen ritkákról, mint a számláló? Engem kórház vár, és eltiltás. Biztos ami biztos. Kis életjáradék, iskolai munka, mint honvédelmi oktató, vagy üzemmérnöki munka egy gyárban. Vagy sofőrködhetek. Úgy fogok vezetni, mint Kolja, finn joghurtot vagy lengyel felvágottat szállítva, és mindenféle idegen világokról szóló mesékkel szórakoztatva új társaimat. -- Összeszedted már, Petya? -- Danyilov keze a vállamra nehezedett. Megrándultam. -- I-Igen... majdnem. Jóindulatú figyelmétől kísérve felkaptam a dzsekit és a zacskót az ajándékokkal -- teljesen törvényesekkel, méghozzá, nem vagyok én csempész! Megszokásból odamentem a pulthoz, és leállítottam a sikló rendszereit. Majd a balesetfeltáró csapat foglalkozik velük. -- Kétséges, hogy ez a "madárka" valaha is repülni fog, -- mondta száraz hangon Danyilov. Nyeltem, végignézve a kis kabinon. Hiába, no, tizenkét járat... hozzászoktam... -- Ne aggódj. Elég volt "mancs"-okkal repülni. Segítek neked. Ha akarod, felveszlek másodpilótának a "Burán"-omra. Meglepetésemben szóhoz sem jutottam. Danyilov legénységének tagja lehetek! A legérdekesebb és legjövedelmezőbb járatokon! -- Menjünk... -- Az ezredes enyhén meglökött a zsilip irányába -- Vár a helikopter. Még valamit elfelejtettem... -- Mindjárt... -- Elszakítottam a horgászzsinórt, amin a műszerfal felett a szőrméből készült kisegér himbálózott. Zsebredugtam a játékot, majd zavartan Danyilovra néztem. De ő nem nevetett ki. Amikor felszálltunk, az úton már három ponyvával letakart teherautó jött katonákkal, két személyautó és egy páncélozott szállító. Danyilov helyeslő tekintetével elkísérte őket. -- Mik a tervek, pilóta? -- üvöltötte, túlharsogva a rotor zaját. -- Tartsunk sajtótájékoztatót? A fejemet ingattam. Az kéne még -- hazudni az egész világra! -- Helyes! -- döntött az ezredes. -- Holnapig kibírják... Régen mondták nekem, hogy Danyilov nem csak a "Transzaero" legjobb pilótája és az orosz űrflotta büszkesége. Arról is hallottam, hogy a biztonsági szolgálat tisztje, meg arról is, hogy komoly részvénypakettek tulajdonosa. Valószínüleg így is van -- nagyon megy neki a döntéshozás. -- Húzd meg! -- Danyilov egy lapos üveget nyújtott felém. -- Igazi örmény konyak... még mindig érzem a hányingert a sofőr undorító cefréjétől! Engedelmesen belekortyoltam a brandybe. -- A vezető ittas volt? -- érdeklődött üzletiesen Danyilov. Majdnem félrenyeltem, és megvontam a vállam. -- Rendben, nem fogunk vádat emelni! Végülis ő megmentett meg! -- Az ezredes legyintett. -- Kifizetjük a tragacsát, nem nagy ügy! A helikopter az út felett száguldott, aztán kanyart vett, és egyenesen Szvobodnij felé vette az irányt. A pilóta felnyírt tarkójára néztem, és elgondolkodtam rajta, hogy milyen boldog is lehetnék most. Sikeres visszatérés, csodával határos megmenekülés, előléptetés és hely Danyilov legénységében... Az ujságok és a tévé zajt csapnak, s valami kituntetéske az elnök kezéből... A nagypapa hogy örülne! Kezeimet a fejem köré fonva az űrkikötő épületeire bámultam. Raktárok hosszú sora kúszott alattunk, vasúti sinek útvesztői, és valamilyen elszennyezett, fekete tavacskák. Egy órája Szvobodnij felett repültem, hamaros pusztulásom biztos tudatával. Most visszatérek, de nem érzek örömöt... -- Pjotr, minden rendben nálad? -- Danyilov hozzám hajolt. -- Nem fáj a fejed? Nem sötétedik a látásod? Rendes pasas, hiába. Még akkor is, ha a biztonsági szolgálatnak dolgozik... -- Minden rendben, Alekszandr Olegovics. Danyilov bólintott, és újra nyújtotta felém a laposüveget. -- Az utolsó cseppig. A dokik azért át fognak nézni, Pjotr, nincs mit tenni... Nézd, hogy idegyűltek... A helikopter ereszkedni kezdett a leszállóhelyre. És valóban, ott állt a két fehér mikrobusz. -- Rendelkezem, hogy készítsenek neked kényelmes kórtermet... -- gondolkozott eközben hangosan Danyilov. -- Nem kell, Alekszandr Olegovics. Inkább hazamennék. -- kértem. Danyilov hallgatot, miközben kíváncsian nézegetett. Bólintott. -- Jól van. Megértem, pilóta. Most -- orvosi ellenőrzés. Utána -- ebéd. Aztán kiszállítunk Habarovszkba. Az esti moszkvai járatot még eléred.