Az óceán nem tartott haragot. Az éghez hasonlóan hitt a szabadságban, s az
éghez hasonlóan nem tűrt meg gátakat. Álltam a nedves homokon, hullámok
nyaldosták a lábamat, és olyan könnyű volt hinni, hogy az idegen csillag az
égen az én Napom, s hogy e sós víz az emberiség ősi bölcsője.

Épp csak a partvonal volt túl egyenletes. Egyenes, mint a horizont, és
ugyanolyan hamis. Ha elindulnék a part mentén, semmi nem változna:
jobbkézfelől alacsony, szinte formára igazítottnak tűnő fasorok húzódnak,
míg balfelől a hullámverés sistereg. Csupán a homok változtatja meg a
színét; sárgából fehér lesz, fehérből rószaszín, a rószaszínből fekete, majd
ugyanez visszafelé. A strand csíkja a szem számára érzékelhetetlenül jobbra
fordul, eltakarja a hó, majd újra előbukkan a homok, és valamikor, nagyon
sokára, visszatérek ugyanehhez a ponthoz, ahol a hullámok ugyanígy fogják
cirógatni a partot...

Egyetlen ember -- már túl sok, hogy megváltoztassa a világot. Tettem egy
lépést, s a víz sisteregve megtöltötte a lábnyomaimat. A világ -- már túl
kicsi, hogy békénhagyja. És nincs is gondtalan nyugalom az élők számára.
Csak a tenger és az ég ismernek nyugalmat.

Feltartottam a jobb kezemet, ránéztem -- az ujjaim hosszabbodni kezdtek. A
tekintetemmel formáltam őket, az emberi húst görbülő éles karmokká változtatva.

Egyébként, van-e még jogom embernek nevezni magam?